A szünetmentes tápegység

Pontosan három éve, hogy a dolgoz nő státuszból egy időre, a tisztán szülőként működő anya szerepbe átléptem. 3 éve ilyenkor 34 hetes terhesen búcsúztattak el a munkahelyemről, én pedig az első, hivatalosan is munka nélkül töltött hétfőmön megszokásból ugyan akkor keltem, elkészültem, majd azon gondolkodtam, hogy most akkor hogyan töltsem ki ezt az ordítóan üres napot. Az akklimatizálódás nem igényelt sok időt; aznap kimostam az új gyerekruhákat, másnap kivasaltam őket, harmadnap helyet kerestem nekik, negyedik nap befejeztem a gyerekszoba dekorációt, ötödik nap befőztem egy hektoliternyi szilvát és lassan minden napra találtam valami tennivalót.

Gyerek-játék

Játék a konyha kövön, játék az ágy alatt, játék a hálóban a párnák között. Játék a táskámban, játék a szennyeskosárban, játék az autóban vésztartaléknak, játék láb alatt, játék mindenhol. Van elég belőlük. Néha úgy érzem sok is, ezt leginkább akkor gondolom, mikor pakolászom őket ki-be, ki-be. Aztán amikor másnál vagyunk - látva az ottani kínálatot- hirtelen azt érzem, nekünk nincs is olyan sok belőlük. De hol van az a pont, ahol már azt mondjuk elég, több játékra nincs szükség és mi az, a játékcsoda, amire még rábólintunk, és megvesszük.

Fontosságok

Egykedvűen kuporogva a rakás ruha alatt, azon gondolkodott vajon, hogy hozhatta úgy az élet, hogy ennyi illatos holmi közé keveredjen? Nem aggódott, mert mi’tagadás kényelmes volt a félhomályban, a tompa neszeket hallgatva ücsörögni. Csak azért mégis hiányzott a megszokás, a mindennapi rutin, így titkon remélte, hogy hamarosan nyílik az ajtó és végre felnyalábolják és kiviszik, ki a fényre, mert, hogy a világot mindig legalább egyhúszas’ magasságból, szabadon szemlélte. Senki nem mondta meg neki, hogy mit szabad vagy mit nem, úgy élt bele a világba, ahogy csak kedve tartotta. Persze esténként gondosan eltették pihenni, de tudta másnap reggel újra eljönnek érte, és ismét ő lesz a kis kedvenc. Szerette ezt a jelzőt, lubickolt is benne vígan. Mint egy primadonna, mindig pont annyira volt jelen, amennyire kellett; nem volt se túl sok se túl kevés. De ha kellett lenyűgözte közönségét és tisztában is volt azzal, hogy egyvalaki biztosan rajong érte, a gazdája.

Üdvözlőlap inchies technikával

 Nem volt egyetlen egy hónap sem, hogy ne jutott volna az eszébe. Azon gondolkodott, hogyan, miért és miért akkor vált ketté az útjuk olyan hirtelen. Dühöngött, agyalt, a hibást kereste. Tudta, remélte, félt, büszkén kiállt az igazáért, megértett, szomorkodott, felejteni akart…de nem ment.

Nem ment, mert mindig az agyába villant az a sok jó, rossz közös emlék, az együtt nevetés, az ökörködés, a kedvesség, a megértés, a testvériesség, még akkor is, ha a vége- akkor, jó egy éve- olyan kesze-kusza, egymásra mutogatós, sértődött hátat fordítással záruló történet volt…..

3D-s vallomás

Amilyen nyúlfarknyi bejegyzés lesz a mostani, annyira pepecs munka volt ez az üdvözlőkártya. Első ránézésre pikk-pakk feladatnak tűnik az egész. De ha nincs sablon, nem ismered az arányokat akkor bizony el lehet vele tölteni egy kis időt.  Na de kezdjük az elejéről!

 A Facebook óriás világában, az a jó, hogy az ember nem csak a barátaival, ismerőseivel tud napi szinten kapcsolatot tartani, de a kedvenc oldalakat is követni lehet. Az egyik ilyen általam is követett kreatív, házi barkács oldalon találtam ezt a gyöngyszemet, egy 3D-s I love You-s üdvözlőkártyát. Gyorsan kimentettem a képet, gondolván ezt még el lehet lőni valami évfordulóra. Az alkalomra végül nem is kellett sokáig várni.

Betegen

Milyen volt ma a bölcsiben kincsem?- kérdezem a kisjányt, miközben a pelenkázó asztalon, húzom föl az overallját az induláshoz. –Jóó vót mama. –jön kisvártatva a válasz. Így aztán örömmel könyvelem, hogy a heti kétszeri bölcsődei nap bizony megéri, mert a gyerek jól érzi magát, folyton emlegeti a kedvenc gondozó nénit és a gyerekeket, és láthatóan elégedett ezzel a más típusú programmal. Befut egy másik anyuka, az öltözőbe kézen fogva vezeti be a kislányát a csoportok közös mosdójából. A kislány piros orrából két kis patak folydogál, a hangja is rekedtes, és elég bágyadt. Úgy érzem ez csak nekem tűnik föl kettőnk közül. Bevillan egy gyors gondolat: „ugye nem egy csoportba járnak?? Nem. Még soha nem láttam őket.” Aztán a lányom a nevén szólítja a kislányt. Félve kérdezem: te tudod a kislány nevét? A beteg kislány anyukájától jön a válasz: „Igen egy csoportba járnak.”

 Belül ordítok, zokogok. Legyen már vége, találják el végre. Érzem szakad rólam a víz, egy izzadság csepp a homlokomon félúton megáll, nem tudja jó-e most, ha tovább csorog. Oda kapok, letörlöm. Még mindig sír, de most már mélyen, fájdalmasan, könyörögve néz rám a kisírt riadt nagy barna szemeivel. Sokat fogyott, legyengült, de így is erősen ellen tart a szorításnak. Még mindig nem engedhetem el, azt mondják. Belül zokogok, de rendületlenül súgom a fülébe a Mély erdőt. Legyen már vége. Meg van a vénája. Negyedik próbálkozásra, a kézfején. Vele sírok.  Lassú cseppekkel töltenek meg három nagy fiolát. A kicsi fiam már nem sír, csak hőőőzik. Vége. Megölelhetem. A halántékán tincsekbe áll össze a könnytől ázott babahaj. Lágyan szorítom, mint ha most szültem volna. Összeolvadok vele. Mindegyik nővér tudja mit érzek. Ők is anyák.

Van, nincs

Egy fagyos januári reggelen, két gyerekkel a hónom alatt célba vettem csodás repterünket, majd pár órával később, egy meglepően nyugodt út után Stuttgartban landoltunk. Omát mentünk meglátogatni. Felpakoltuk a lakást, hisz három hétig boldogítottuk egymást. A vidéki nyugalomban és a néha már fülsüketítő csöndben volt időm latba vetni mi az, ami ott kint, Németországban van és mi az, ami az itthoni jól megszokott dolgokból ott nincs. Na nem a bőröndjeink tartalmát és az otthon maradt játékokat, ruhákat listáztam ki, hanem inkább a mi magyar és német életünk közötti különbséget keresgéltem.

Gombhoz a kabátot

Előfordult már veletek is, hogy bementetek egy üzletbe a kedvenc fülbevalóval, hogy ahhoz találjatok egy jó fölsőt? Vagy, hogy volt egy fűszer, amihez már csak a kaját kellett kitalálni? Persze fiúk ezek az élethelyzetek egy a millióhoz, hogy megtalálnak benneteket is, de az a szituáció már inkább valószínűbb, hogy a ’’van sör, keressünk meccset’ kijelentéssel vágódtok le a kanapéra.

Na, ha volt már legalább egy ilyen sztoritok vagy egyszer az életben már öltöztetek –nem ti fiúk, bocs- a szemetek színéhez, akkor érteni fogjátok a következő triviálisan romantikus kis történetet.

Traktoros lány leszek idén!

 Viszlát Óév, üdvözlet Újév! Észrevétlenül átcsusszantunk mi is a 2013-es évbe. Észrevétlenül, mert mi bizony aludtunk.

Ki-Kapcs

Minden karácsonykor, így idén is kerültek olyan ajándékok a fa alá, amiket én készítettem. Aki ismer, annak talán ez az információ nem meglepő. Minden évben, ’kézművesország’ olyan terepén teszek kirándulást, ahol még korábban nem jártam. Az újdonság felvillanyoz és azt követően öröm lesz az alkotás. Este miután elalszik az aprónép, nekilátok az elmepucolásnak, a szellemfrissítésnek, átadom magam annak, ami teljesen kikapcsol.