Amikor gyerek voltam úgy ragaszkodtam az egyik kedvenc műanyag
tányéromhoz, hogy amikor az eltört, elrejtettem a szekrény mögé, hogy nehogy
kidobják a szüleim. Később is megmaradt ez a tárgymentő, gyűjtő szenvedélyem.
Persze most ne azt az agyelmenős állapotot gondold, amikor a tejfölös poharakat
méteres oszlopba rendezve tárolom a spájzban.
Egyszerűen vannak tárgyak, amiknek lelkük van és vannak
olyanok, amikbe mi ’önthetünk bele lelket’ azzal, hogy kicsinosítjuk.
És kérem az utóbbi időben, szépen szaporodik otthon a
négyzetméterre leosztható lelkek száma, hisz nálam még egy konyhai fellépő is
bártan reménykedhet egy szebb jövőben.
Szeretném bemutatni nektek Sanyikát.
Ne kérdezzétek miért hívjuk így, nem tudom megmondani….bár
talán a válasz abban rejlik, hogy a mi kis családunk kommunikációjának
magyar-német-angol tengelyén egyes dolgokat, szabályosan, másokat
leegyszerűsítve használunk: a Sanyika egyszerűbben beazonítható, mint kimondani
a FELLÉPŐ vagy TRITTHOCHER vagy épp a STEP STOOL- t.
Szóval a mi sanyink nagyon jó szolgálatot tesz nálunk.
Elsősorban a gyerekek életét könnyíti meg: ha kell segít nekik elérni valamit,
ha kell kettő az egyben; kisszék és asztalka és bunker váznak sem utolsó, de
már autópálya hídpillérként is láttam funkcionálni. Biztonságos, masszív darab,
bártan rábízhatom a gyerekeket.
Viszont az utóbbi időben többet tartózkodik a gardróbban - amit
még mindig nem fejeztem be…- mint a lakás többi pontján. Elszólította a
kötelesség: egy magas ablak ki-be csukogatásánál kell segítkeznie, napjában
többször.
Egyik nap úgy megsajnáltam, ahogy ott a félhomályban
ácsorgott, színes ceruzáktól összefirkálva, játszótéri koszos lábacskáktól
összemaszatolva, hogy leguggoltam hozzá és jó alaposan megnézegettem magamnak.
Akkortájt vettem egy szupi kis viaszpasztát, bronz színűt. Állat a cucc, mert
irtó kevés kell belőle, és a színe úgy pulzál a felületen, hogy öröm nézni.
Így aztán másnap felvittem a műhelybe és nekiláttam
kitatarozni.
A lábakat és a lépcsőfokokat bronz színűre festettem, a
fellépő többi részét fehérre.
Fehérből a sima vizes bázisú festéket használtam. A bronzhoz
pedig –mivel hirtelen ötlet által vezérelve kezdtem el kipofozni ezt a szegény fellépőt-
a lássuk, miből élünk alapon; az otthon meglévő hobbis termékek közül
választottam a Pentart viaszpasztáját.
Érdemes kipróbálni, mert akár a bronzot, ezüstöt vagy a Cameleon
színeket, a barackot, lilát stb. veszed, a szín nagyon intenzív. Azon túl, hogy
mint minden pasztával való munkától kicsit maszatos lesz a kezed, könnyű vele
dolgozni és amilyen kicsi tégelyben van, annyira sokáig eltart ÉS természetes
anyag, méhviasz adja az alapját!
Első körben, fontos a maszkolás, hogy a festékek ne fogják
össze egymást.
A maszkoló szalag egy mozdulattal leszedhető, miután a
festék megszáradt. Nem hagy nyomot a ragasztás.
Vannak munkamozzanatok, amik egyszerűen vonzzák a
gyerekeket. A viaszpasztás maszatolást látva a gyerekek egyszerűen közelharcot
vívtak azért, hogy ki kenheti le a felső lapját. …aztán a bal első lábát…aztán a bal hátsó
lábát…őszinte leszek, kevés dolgom volt a bronz színnel.
A végén, az immáron új ruhába öltöztetett fellépő kapott egy
lakk réteget, így tartósabbá téve a festést. Másnap kicsit félve attól, hogy
összekoszolom, alig mertem használni. Aztán bátorságot vettem magamon, csillogó
lábak ide vagy oda: sanyit ismét a munka frontjába állítottam.
Ha tetszett a mostani DIY projekt, nézd meg a korábbiakat is vagy ugorj fel a BorsaBox Facebook oldalára további ötletekért,
