Ha összefutunk az utcán egy ismerősünkkel, aki a gyerekünkről, családunkról érdeklődik az fix, hogy csak a szép, kedves, vicces dolgokat osztjuk meg vele abban a pár percben. Ugyan így jó dolgokról mesélünk, ha valaki felteszi a ’na és, hogy vagytok??’ kérdést.
Bevallom, előfordul, hogy csak egy hosszúra nyújtott, elégedett ’kösziiiii, jóóól vagyunk!’ a válasz, melyet egy óriás mosoly kísér; nyomatékosítva, hogy tényleg hipi-szupin vagyunk, becs szó!
Na de most komolyan. Kinek ugyan olyan felhőtlen, napsütéses az összes napja??! Mert olyan van, hogy alapjában véve tényleg minden kerek, de olyan nincs egy 1, 2 többgyerekes anyukánál, hogy ne legyen egyszer a héten, egy órára, Isten bocsá’ egy egész napra =?-*%")@#**,")=/ hangulata ??!
De van kérem. És nem is egyszer, fő az őszinteség.
Az én hangulatommal is gyakran előfordul, hogy nem 100 %-os, de még 80 sem. És ha ilyenkor összefutunk valakivel és jön az érdeklődő kérdés, hát részemről azonnal jön a fent említett válasz. Mert hát =?-*%")@#**,")=/ hangulatom van, vagy éppen sietünk vagy mindkettő vagy érezhetően a másik rohan és tőle is csak a sztenderd udvariassági kérdés hangzik el, melyre a napnál is világosabb: a rövid, sztenderd válaszom a várt felelet. Gyors kérdés, gyors válasz, mindenki boldog, mehetünk!
Asszem’ ennyi mellébeszélés, megbocsájtható mindenkinek.
Viszont, ami ezeknél is valósabb magyarázat a félhazugságra, az a kíváncsiság, a valós érdeklődés igénye, illetve a kire, milyen mélységekig tartozik a mi életünk kérdéskör. Néha felmerül bennem a kérdés, az illető tényleg tudni szeretné, hogy hogy vagyunk úgy igazán? Mert ha igen, akkor a túlnyomó többségben szép dolgok mellett, kötve hiszem, hogy hallani szeretné, hogy ma már kétszer volt egy kisebb agyvérzésem, mert a játszótértől- ami 10 perc sétára van- hazáig cipeltem a karomban a 13 és fél kilós nagyobbikat. Elálmosodott a lelkem. Megesik egy 2 évessel. De mivel se gyalogolni se a testvér fellépőn nem volt hajlandó utazni, így az ő súlya, a másik vállamon cipelt bringájának a súlya és a tesója babakocsijának irányban tartása –finoman fogalmazva- kissé elpillesztett. Vagy a könnyed beszélgetés közben a kedves érdeklődő azt a sztorit szeretné hallani, amikor karomban a kicsivel, csapzottan, lifegő táskával az oldalamon, az üzletben a ruhasztenderek között kergetem a kisjányom, aki látszólag élvezi a spontán fogócskát?!
Így, utólag kedélyesen elmesélve talán humorosnak hangzik az egész- nekem az, ez a szerencse-, de a gyermekterelgetés hevében szerintem azt gondolná a mit sem sejtő ismerős; Jesszusom! Na ezeknek is minek két gyerek!
És lehet, hogy ez villanna be neki, de a mindennapjaink pont ezektől a mellékzöngéktől lesznek színesek és tartalmasak. Mert ha a kiskorú life coach nem állítana minket egy újabb kihívás elé nap mint nap, akkor valószínűleg egy játék babát nevelnénk.
Gyakran azt gondolom, hogy csak én élek meg ilyen helyzeteket, csak nálam szakad a cérna, csak az én idegeim nincsenek kötélből és valószínűleg én vagyok a legtürelmetlenebb szülő a világon. Aztán amikor egy másik anyukával kicsit több időm van beszélgetni, akkor bizony előbuknak az enyémnél is ’szebb’ sztorik.
Szóval ne gondoljuk, hogy csak mi nem tudjuk az adott szituációban azonnal a helyes megoldást, a helyes mondatot, csak mi nem tudjuk kapsiból demonstrálni az éppen akkor aktuális helyénvaló szülői magatartást.
Nem bizony. Nem vagyunk egyedül az ilyen elveszettnek hitt helyzetekben. A felismerésért pedig köszönet Nektek kedves játszótéri felnőtt pajtások. Köszönet azért, hogy megosztottátok velem az olyan történeteiteket, amelyekben magamra ismerhettem én is. Mostantól tudom nektek sem ismeretlen élethelyzet, amikor az egyszer egy héten éjfélig tartó tévézést követő éjjel, többször fel kell kelni, mert az egyébként angyalian alvó gyermek, óránként riad fel, így lényegében azon az éjjel leginkább a saját szuszogásod és a zúgó füled hangját hallgatod az ajtórésben, mint az édes álmok andalító zenéjét. És gondolok rátok akkor is, amikor a csemete a konyhakövön fekve ivóléért visít, illetve a bevásárlóban, ahol leleményes gyermek a százassal működő, szemét villogtató rózsaszín Dumboval igyekszik elérni egy második menetet. Vagy amikor az iratszekrényt célozza meg pakolás gyanánt, vagy amikor a szövegkiemelő neon zöld stifttel utánozza a szemfestést a nagytükörnél illetve amikor az orrfújást gyakorolva, egy százas csomagot tesztel le a nagyszoba közepén és akkor is gondolok rátok amikor a beállított sütőórát tartja a legjobb tekergetnivalónak a konyhában. És megnyugtató az is, hogy a NEM-nek, a TÖRÉKENY-nek, a FÚJJJJ KOSZOS-nak vagy a SIETÜNK-nek néha nálatok sincs eredménye.
Szóval jó tudni, hogy néha nálatok is beköszön az a ’van az úgy, hogy…’ állapot!
