A lomha sötétségbe egy éles hang
hasít bele. A fülemben hirtelen légkalapácsként kezd lüktetni az agyamat friss
vérrel ellátó aprócska ér. Dob. Dob. Dob. Dob. Halk neszezéseket hallok; egyre
közelebbről. De az ágy melege, az álom naiv tudatlansága ismét kezd visszahúzni
abba a puha, félhomályos, hajnali lebegésbe, kiiktatva minden valós élethez
köthető realitást.
Az első csapás 5 óra 52 perckor
ér. Az oldalamban, valahol a lengőbordáim között tompa fájdalom
kezd útra kelni, mely amilyen váratlanul ér, olyan gyorsan szökik föl a
tudatomba, bekapcsolva ezzel egy vészcsengőt; a párnát húzd a fejedre szorosan!
Ekkor érezem, hogy egész testével rám nehezedik. Diadalittas kiáltás kíséri minden mozdulatát. Nincs súlya, így hagyom, döntse el mi legyen hajnali hadjáratának következő állomása: nem mozdul. Kivár. De mivel bennem emberére talál szisztematikus kínzójátékával, én is csak csöndben lapítok. Lapítok, és titkon remélem, hogy más áldozat után néz. Nem pazarolja az idejét. Egy határozott lökéssel - harci kiáltások közepette - egyik oldalamról a másikra lendül át, újabb gyenge pontot keresve takaróba bugyolált testemen. Az újabb támadás viszont szelíd erőszakként folytatódik. Monoton rázkódások, puffanások rázzák meg az ágyat. A kéretlen trambulinozás ritmusai, mint autóban utazó gyermeket újra visszaringatnak az ekkor már csak foszladozó, ám de tíz körömmel visszatartott álomvilágba.
Ekkor érezem, hogy egész testével rám nehezedik. Diadalittas kiáltás kíséri minden mozdulatát. Nincs súlya, így hagyom, döntse el mi legyen hajnali hadjáratának következő állomása: nem mozdul. Kivár. De mivel bennem emberére talál szisztematikus kínzójátékával, én is csak csöndben lapítok. Lapítok, és titkon remélem, hogy más áldozat után néz. Nem pazarolja az idejét. Egy határozott lökéssel - harci kiáltások közepette - egyik oldalamról a másikra lendül át, újabb gyenge pontot keresve takaróba bugyolált testemen. Az újabb támadás viszont szelíd erőszakként folytatódik. Monoton rázkódások, puffanások rázzák meg az ágyat. A kéretlen trambulinozás ritmusai, mint autóban utazó gyermeket újra visszaringatnak az ekkor már csak foszladozó, ám de tíz körömmel visszatartott álomvilágba.
Valahonnan messziről ismét hangok
hívnak vissza a valóságba: „Mama, mama!…nyisd ki a szemed! Ébredj föl!..mama…mama”-
és már bontaná le rólam a pajzsként arcom elé tartott párnát a másik álomtörő,
aki időközben felmentő seregként csatlakozik a trambulinozó kis szekatúra
mellé.
Hajam függönyén át álmosan
belepislogok a párnába. Már csak halványan érezem az éjszaka illatát, megpróbálom
bemagyarázni magamnak, hogy ez is csak egy álom és még nincs itt a reggel, nem
bizony, még nincs itt….
-...maaamaaaa, maaaaamaaaa reggel
van…nyisd ki a szemed! –és már ketten próbálják lecibálni a párnát a fejemről.
Menekülés képpen a takaró alá bújok, de ekkor harcmodort váltanak. A hátamon
ugrálnak, a vesémbe könyökölnek. Búvó fészkem több helyen megsérül és a
hideggel az ellenség is kezd beszivárogni. A hajnali félhomály ellenére
kitisztul minden körülöttem, pulzusom felveszi nappali tempóját.
Takaró-pajzsom egyik résén
észreveszek két meztelen talpacskát. Hezitálásra nincs idő, így az utánozhatatlan
mandzsettaigazító námber van James Bondtól kapott leckék, legveszedelmesebb fegyverét
bevetve egy váratlan fogással bal kezemmel összefogom a talpakhoz tartozó bokákat,
jobb kezemmel a deréknál megragadom ellenségem és egy hirtelen húzással a
takaró alá rántom a kuncogástól rázkódó gyerekcsomagot. Társa önként követi
végzetébe tudva, hogy innen már nincs menekvés. Üldözőből üldözött lesz,
támadásból teljes megadás lesz, mert jöhet csikizés, babanyak harapdálás,
kergetőzés takaró alól ki és vissza, egy percig se bánja.
6 óra 11 perc. Kezdődik a nap.
Egy percig se bánom.
Borsaborsa
