Milyen volt ma a bölcsiben
kincsem?- kérdezem a kisjányt, miközben a pelenkázó asztalon, húzom föl az
overallját az induláshoz. –Jóó vót mama. –jön kisvártatva a válasz. Így aztán
örömmel könyvelem, hogy a heti kétszeri bölcsődei nap bizony megéri, mert a
gyerek jól érzi magát, folyton emlegeti a kedvenc gondozó nénit és a gyerekeket,
és láthatóan elégedett ezzel a más típusú programmal. Befut egy másik anyuka, az
öltözőbe kézen fogva vezeti be a kislányát a csoportok közös mosdójából. A kislány
piros orrából két kis patak folydogál, a hangja is rekedtes, és elég bágyadt.
Úgy érzem ez csak nekem tűnik föl kettőnk közül. Bevillan egy gyors gondolat: „ugye
nem egy csoportba járnak?? Nem. Még soha nem láttam őket.” Aztán a lányom a
nevén szólítja a kislányt. Félve kérdezem: te tudod a kislány nevét? A beteg
kislány anyukájától jön a válasz: „Igen egy csoportba járnak.”
Belül ordítok, zokogok. Legyen már vége,
találják el végre. Érzem szakad rólam a víz, egy izzadság csepp a homlokomon
félúton megáll, nem tudja jó-e most, ha tovább csorog. Oda kapok, letörlöm. Még
mindig sír, de most már mélyen, fájdalmasan, könyörögve néz rám a kisírt riadt
nagy barna szemeivel. Sokat fogyott, legyengült, de így is erősen ellen tart a
szorításnak. Még mindig nem engedhetem el, azt mondják. Belül zokogok, de rendületlenül
súgom a fülébe a Mély erdőt. Legyen már vége. Meg van a vénája. Negyedik
próbálkozásra, a kézfején. Vele sírok. Lassú cseppekkel töltenek meg három nagy
fiolát. A kicsi fiam már nem sír, csak hőőőzik. Vége. Megölelhetem. A
halántékán tincsekbe áll össze a könnytől ázott babahaj. Lágyan szorítom, mint
ha most szültem volna. Összeolvadok vele. Mindegyik nővér tudja mit érzek. Ők
is anyák.
